Mindig nagyon szeretek a családdal  kimozdulni a természetbe, még akkor is ha a mai napig nehezemre esik lelassulni gyermekünkhöz. Pedig ugyanaz a kaland- és felfedező vágy  hajtja őt is, mint engem. Ugyanúgy a kíváncsiság viszi előre, csak más a felfedezés módja. 

Míg engem már nagyobbacska koromtól is az érdekelt, hogy mi van a dombon túl, ő még kisgyerek lévén elvész a  körülötte lévő mikrokörnyezetben. Én menni akarok, ő gyűjtögetni, megfigyelni. Szerencsére azonban nem is olyan nehéz összehangolni minket, és megtaláljuk számára azokat a dolgokat, amelyek az érdeklődését fenntartják.

Legutóbb egy rövid börzsönyi túrán jártunk a Dunakanyarral párhuzamos sárga jelzésen, amely vonalvezetését tekintve, engem nagyon emlékeztet a Visegrádi-hegységben található és jól ismert Spartacus ösvényhez. Az út néhol ugyan meredeken halad, de egy-egy hegyorom remek kilátást nyújt.

Az egykor lovagi tornáiról híres Nagymarosról indultunk - ami azt illeti elég későn. Délután egy óra után kicsivel, még csak a város macskaköves utcáit koptattuk fölfelé, majd egy hirtelen emelkedő után, beértünk az erdőbe.

Angéla itt rögtön rengeteg diót talált, amit kövekkel fel is törtünk neki, ő pedig megette. Szelídgesztenyéből sem volt hiány, kupacsa igen szúrós, nehezen tudtuk csak kiszedni a termést belőle. Aztán szép nagy makkokat is találtunk. Ezek mind egy kis szatyorban landoltak, ami az út végére szép lassan megtelt, falevelekkel, termésekkel.

Egy kicsit izgatott voltam, sötétedésig alig néhány óránk volt, mi pedig szerettünk volna eljutni a Remete-barlangig. Az ezt követő részen a kisasszony a nyakamban utazott, mi pedig behoztunk egy kicsit a lemaradásunkból. A Rigó-hegy után, a sárga kereszten számomra már sokkal izgalmasabb részek következtek. Szűk szerpentinen kanyarogtunk fel-le, miközben igazából már szintben haladtunk a Szent Mihály-hegy oldalában először az Ördög-hegyen, majd az Ördög-gerincen. Egy-egy bércre kinézve gyönyörű kilátás nyílt előttünk a Dunakanyarra és a szemben lévő Visegrádi-hegységre.

Mielőtt leereszkedtünk volna a Remete-völgybe, nagyon beborult. A feleségem azt javasolta, szaladjak el a barlangig, míg ők megvárnak és ezzel időt nyerve kevesebbet kell sötétben visszafelé gyalogolnunk. Nem tetszett az ötlet. Az újratervezések nálunk megszokott dolgok. Gyorsan a térképre néztem és kerestem egy vízmosást, ami majd levezet a hegyről, így még világosban leérünk a bicikli útra, ahol majd visszamegyünk a vonatig. Sikerült meggyőznöm őket, a völgy után pedig már ott is voltunk a Remete-barlangnál.

A barlang természetes úton alakult ki, a körülötte lévő üregeket pedig szerzetesek vájták ki, majd a XI. században magát a barlangot is kibővítették mesterségesen.

A hely atmoszférája valóban rendkívüli a mai napig,  engem azonban jobban érdekelt néhány markáns zseb, a barlang előtti függőleges falon. Mozogtam rajta egy kicsit, majd visszamentünk a vízmosáshoz, amit idejövet már megnéztem magamnak. Ezen a részen minden gond nélkül le tudtunk jutni a Dunakanyarban lévő "Beatrix királynő" kerékpárútra.

Nem volt unalmas  a bicikli úton sem visszafelé sétálni. Először lementünk a Duna-partra kagylót gyűjteni, utána pedig egy játszótéren töltöttünk el rövidebb időt. Miközben sötétedett, a másik oldalon már lámpafényben úszott a Visegrádi vár.