Egy gyermek számára a szabadban töltött idő, az egészséges növekedés és fejlődés elengedhetetlen feltétele.

Ismerkedés a piros kereszttel

Mindig a szabad ég alatt aludtunk és ott ahol az este ért minket. Nagyon ügyeltünk arra, hogy mindig sátrakkal keljünk útra akkor is, ha csak 4 napra, vagy akár 2 hétre vetettük bele magunkat a "vadonba".

Pecsételőhely a Tokodi-pincéknél

Tisztán emlékszem amikor 20 évvel ezelőtt 16-17 évesen, két barátommal nekivágtunk a Kéktúrának. Már akkor rengeteg teljesítménytúrán voltunk túl, így nem számítottunk tapasztalatlan túrázóknak. 

Ne gondolja senki, hogy mi nem voltunk tele kétségekkel, vagy kérdésekkel, az első közös túrákon. Ha egy pici babával kelünk útra, gondos tervezésre van szükség, hiszen rengeteg dolog van amire figyelnünk kell és gyermekünk a természetben sem szenvedhet hiányt semmiben.

Sokan kérdezték már tőlünk, hogy merünk ilyen pici gyermekkel nekivágni a hegyeknek. Míg vannak akik csodálatosnak tartják és bátor dolognak a merészségünket, addig mások felelőtlennek gondolnak minket.

Bivak pocakosan a pilisszántói kőfülkében 

Egy rövid 4 kilométeres, ám annál meredekebb kaptatón mentünk fel a piros háromszögön a Prédikálószékre. Előtte érinttettük a Szentfa-kápolnát, majd felkapaszkodva a gerincre és néha letérve a rendes útról - kicsit hegymászósra sikeredett - elértük a Vadálló-köveket.

Beköszöntött az igazi tél. Ugyan havat csak estére mondtak, de csípős hideg fogadott minket amikor kiszálltunk a kocsiból Dömösön. Vegyes érzésekkel indultunk útnak kislányunkkal, mert a túrákat jól bírja, de ilyen hidegben még nem mentünk vele. Ismét megkellett tervezni a logisztikát. Az élelem és víz beosztása már rutin feladat volt számunkra, de felkészültünk rá, hogy ilyen hidegben pelenkát cserélni nem fogunk tudni. Tehát rövid túrát terveztünk - egy pelus hidegben 6 órát bír ki, aztán már nem túl komfortos ha nyirkos.

Amikor pár évvel ezelőtt novemberben errefelé jártunk Edittel a kéktúrán, már nem volt idő kitérőt tenni Pisznicére. Pedig már akkor felkeltette az érdeklődésemet a Másfélmillió lépés Magyarországon című filmből az egykori bánya a Gerecsében, amely ma már szigorúan védett terület.

Most itt vagyunk egy pici lánnyal és két barátunkkal, hogy felfedezzük az egykori kőfejtőt. Bár elvileg tilos a belépés és őrzik is, de azért szerencsét próbálunk. 

Nem tudom mi az ami mindig vissza hív minket? Talán a kalandvágy, a felfedezés vágya, vagy pusztán a természet szeretete? Akárhogy is van, csütörtök délben, már a jásdi kocsma előtt találtuk magunkat. Mint mindig most is velünk tartott, most már majdnem 2 éves kislányunk is. Hátizsákjaink súlyosak voltak, pedig csak a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal ami a nomád élethez nélkülözhetetlen. Persze Angéla komfort érzetét a szabadban is biztosítanunk kellett.

A három nap alatt tökéletes sátorhelyeket találtunk, ahol kislányunk is otthon érezhette magát. Gondosan megterveztük, hol találunk forrásokat, hogy a lehető legkevesebb vizet kelljen magunkkal cipelni. Az első nap nem is volt ezzel gond, mert záporban kezdtük meg kalandunkat. :) Nem esett igazán sokáig, de a térdig érő növényzetben szinte rögtön átázott a cipőnk és a lábszárunk. Kislányunk ennek annyira nem örült, hiszen imád szaladgálni, neki pedig derékig ért a vizes fű. 

Angéla 21 hónapos, de nem ez volt az első túrája. Hordozókendőben járt már 4 hónaposan a Budai-hegységben, tavaly nyáron pedig sátraztunk már vele a Börzsönyben és sziklamászásaink során is gyakran magunkkal vittük. Viszont ez volt az első Kéktúrája. :)

A Kéktúrát 5 évvel ezelőtt kezdtük Hollóházától nyugati irányba, vagyis visszafelé. Ez idő alatt 761 kilométert gyalogoltunk és a Bakonyban, Kisgyónig jutottunk el.