Pár napja még ez volt a legtutibb terepfutóverseny számomra, de lassan kezd olyan lenni, mint egy peches nap Boszniában.

A Dupla/Szimpla élményről van szó. Félreértés ne essék, a verseny nagyszerű volt. Mind a szervezés, mind a vonalvezetés szerintem tökéletes volt. Az utóbbi nekem különösen tetszett. 71 kilométer terepfutás a Mátrában, úgy, hogy a Kékesre négyszer kellett felkapaszkodni. Mindezt párban. A társunkkal együtt dolgozva, segítve egymást, de mindig bevárva. Egy hatalmas kör Mátrafüredről rajtolva, fel a Kékesre, majd le Parádsasvárra, aztán megint fel a Kékesre, majd vissza Mátrafüredre. Na, ez lenne a Szimpla élmény, amit szintén párokban kellett teljesíteni, majd ebből még egy kör pedig a Dupla Élmény. Hát kemény iparos munka volt az biztos.

Nem mondhatnám, hogy felkészülten érkeztünk a versenyre. Bélának ez volt az első terepfutó versenye, nekem már volt pár ugyan, de azért én is jócskán kezdőnek számítok e téren. Bőven van még mit tanulni erőbeosztásról, optimális frissítésről, versenyzésről stb. Ennek is szántuk a versenyt. Vagyis edzésnek és tapasztalat szerzésnek fogtuk fel. Az nem volt kérdés, hogy szintidőn belül megcsináljuk-e - hiszen 12 óránk volt legyűrni a távot - de nem is a helyezésekre, vagy bármilyen időre hajtottunk. Egyszerűen úgy akartuk lefutni, hogy örömünket leljük benne és persze megtegyünk minden tőlünk telhetőt.

Hát az ember tervez, az Isten végez... A verseny jól kezdődött, a Csatorna-völgyön vitt az út könnyű emelkedővel, ahol könnyedén lehetett haladni. Az első hibát pedig már akkor elkövettük. Kezdők hibája. "Ne fusd el magad az elején!" A baj az volt, hogy nem éreztük, hogy különösebben komoly lenne a tempó. Mégis harmadik csapatként érkeztünk a Kékesre. Persze a táv hosszú és nem is tulajdonítottunk neki jelentőséget. Mi csak megyünk, ahogy tudunk, meglátjuk mire lesz elég.

Második hiba. Miután túlhaladtunk az első ellenőrző ponton, kihagytuk a frissítőt. Szintén nem gond egy utcai versenyen, de itt oda kell figyelni, hogy ne ürüljön ki az ember szervezete. Hosszú még a verseny, de mi mentünk tovább. Parádsasvárra érkezve még frissek voltunk, de a frissítést itt sem vittük túlzásba. A magam részéről az izotóniás üdítőre figyeltem, de a szénhidrátbevitelt nem volt megfelelő. Nagyon nem. Közben kétszer is elcsúsztam. Egyszer Sombokornál, egyszer pedig Parádsasvár előtt. Egyik sem volt vészes, belefér. Béla csak egyszer esett. Amikor csobbanást hallottam hátranéztem, majd hangosan felröhögtem, amikor megláttam négykézláb egy tócsa közepében. :) Fájlalta a bokáját, amely nagyot reccsent, (Közben persze eszembe jutott egy Mátra 115, ahol 20 kilométernél estem el és húztam meg a lábszáram, majd 60-nál már fel kellett adnom a versenyt) de bíztattam magunkat, hogy nem lehetünk ilyen balszerencsések, hogy komoly sérülést szerezzünk be.

Aztán hírtelen minden rosszra fordult. A Kékesre felfelé Parádsasvár felől, engem meglepett a nehéz terep. Akárhogy toltuk neki felfelé, a kalapácsos ember ott lihegett a nyakunkban. Kezdte magát megbosszulni a nulla szénhidrát bevitel. Mire észbe kaptunk, már jött is a nagy pöröly és letaglózott minket. Néztünk bambán és nem tudtuk mi van. A párok szép lassan haladtak el mellettünk. "Minden oké srácok?" "Persze, nincs gáz." De folyamatosan lassultunk.

Oké, úgysem a helyezésre, vagy ilyen olyan időre számoltunk. Szintidőn belül meg így is simán beérünk. Nem para. Közben kezdett görcsölni a lábam is. Ez már viszont aggasztó, hiszen még 25 kilométernél sem jártunk. A legjobb lesz, ha a Kékesen benyomok néhány banánt. Nem jutottam el odáig. A Kékes csúcsától 50 méterre, ahol már hangosan kerepeltek és bíztattak minket a segítők, hírtelen begörcsölt a lábam. A lábujjaimat, úgy behúzta a görcs, hogy letéptem a cipőm és visszafeszítettem a helyére. Ilyen nincs. Pár napja még ez volt a legtutibb terepfutóverseny számomra, de lassan kezd olyan lenni, mint egy peches nap Boszniában. Szerencsére kapok egy kis magnéziumot az utánunk jövő párostól. 5 perc alatt rendbe rak. A frissítőnél feltankolok, még 15 perc és rendben vagyok. Ostoba hiba. De mehetünk tovább.

Bélának közben egyre jobban fáj a lába. "Még valahogy visszaereszkedünk Mátrafüredre, aztán annyi..." Próbálom rábeszélni, de belátom, ez már nem kedv kérdése. A bokája duplájára dagadt. Ettől függetlenül még jócskán szintidőn belül érünk a kör végére, de ennyi volt. A masszőr azt tanácsolja Bélának, hogy rá se álljon. Keserű szájízzel, de befejezzük a versenyt. Reméljük jövőre mi is ott állhatunk majd a teljesítők között.

Az egyik kedvenc harcosomnak van egy idevágó idézete, amit legutóbb sütött el, miután laposra verték az arénában.

Sohasem vesztek. Ha nem nyerek, akkor tanulok a hibáimból. Alexander Gustafsson

Hát valahogy így vagyok ezzel én is. Tanulni van még mit jócskán e téren.

Az már csak hab a tortán, hogy nekem estére már minden porcikám fájt. Másfél hete még bárányhimlős voltam, 3 hétig nyomtam az ágyat. Az izmaim úgy legyengültek, hogy most gyakorlatilag újra kell erősítsem őket, persze emiatt a felkészülés is gyatra volt. Nyílván ez is hozzájárult a dolgok alakulásához, de ettől még szintidőn belül meglett volna a dolog. Csak ott van az a fránya objektív tényező, amivel nem lehetett előre kalkulálni: a sérülés és egy megdagadt boka. Hiába, aki az ördöggel paktál, az bizony kínnal fizet :D

A képek és eredmények: Terepfutás.hu