Jó régen nem írtam már ide bejegyzést. Na nem mintha nem jártunk, vagy jártam volna sehol. De hát eddig sem osztottam meg minden élményünket és talán ezután is így lesz. Azt hiszem a blog ezentúl igazi underground oldal lesz. A popularitást is mellőzöm és megígérhetem, hogy csak arról fogok írni, amiről éppen kedvem van.

A hétvégén nem voltunk különösebben szép helyen. Persze ezen lehet vitatkozni, hiszen teljesen szubjektív a dolog, de az biztos, hogy nekem nem kedvencem a Budai-hegység ezen kis szelete. A választás erre a kis túrára, éppen közelsége, illetve az időhiány miatt esett.

Ez volt az első alkalom, hogy kislányunk nélkül koptattuk a cipőinket, de már szükségünk volt egy kicsit kimozdulni a bejgli gőzös ünnepekből, míg gyermekünk még lubickolt benne.

Későn indultunk és délre érkeztünk vonattal Solymárra. A Mátyás-dombon található Anjou korabeli vár télen elvileg zárva van, de meglepődve tapasztaltuk, hogy viszonylag nagy élet volt a falakon belül. Minden további nélkül átlehetett jutni a várfal előtti kőtörmelékeken keresztül.

A csípős hidegben az Alsó-Jegenye-völgyben folytattuk az utunk. A környék meglehetősen népszerű, könnyű megközelíthetősége miatt, így most sem voltunk egymagunk. Ebben a völgyben folyik a Paprikás-patak, melynek felszíne, a fagypont alatti hőmérséklet miatt, már sok helyen befagyott.

A Leső-pad

A Rózsika-forrás és az egykori strandfürdő gátjainak a romjai mellett elhaladva, megpillantottuk a Budai-hegység legnagyobb vízesését, a maga 5 méteres magasságával.

A strandfürdőt a harmincas években építették oly módon, hogy egy zsilippel ellátott, íves alakú, beton anyagú völgyzáró gáttat építettek, kialakítva egy kb. 100 méter hosszú medencét, ami mellett kabinsort létesítettek. A fürdő népszerűségét csak az korlátozta, hogy a hegyekkel övezett, keskeny völgyben a víz nehezen melegedett fel, ezért inkább csak a nyári kánikula idején lehetett használni. A második világháborúban elpusztult és már nem is építették újra.

Ezután a legrövidebb úton, Budakalászon keresztül a kék + jelzésen át felkapaszkodtunk az Országos Kékig, amelyen egészen Hűvösvölgyig mentünk. A Remete-szurdokot kár lett volna kihagyni, de különösebb látnivalót, már nem tartogatott számunkra a további szakasz.

A Remete-barlang

A túra összességében olyan 15 kilométer volt, s megállapítottam, hogy futó terepnek nem is lenne rossz, mert változatos, s némi nehézséget is rejteget a kékre felkapaszkodni. Egyszer érdemes kipróbálnia annak, akinek csak néhány óra áll rendelkezésére.