ODAKINT

Odakint

Odakint

Kalandozások a Tátrában

Az Ökör-hát-torony déli-gerincének ill. a Simon-torony keleti-gerincének megmászása.

2015. augusztus 25. - Fischer Krisztina

Bő egy héttel a Tátra túránk után az ujjbegyeimről szedegetem a bőrdarabkákat, közben élmények kavarognak bennem. Az egyszeri túrázó, és amatőr mászó, a Tátrába merészkedvén sok mindenre felkészül, de arra, hogy a kövek rongyosra fogják koptatni az ujj végeit, arra kevésbé.

1_1.JPG

Minél magasabbra kapaszkodik fel az ember a hegyvidéken, annál nagyobb a vakfolt, ami a felkészülésen túl, megnehezíti a hegymászó dolgát. Akiben megvan a kellő alázat a hegyekkel szemben, minden túráját azzal kezdi, hogy átolvassa a szükséges szakirodalmat, hogy minimális helyismeretet szerezzen, beszámolókat, útikönyveket böngész, minimum megvásárolja a térképeket, felhívja néhány tapasztaltabb ismerősét, begyűjti a hasznos tanácsokat, készül mentálisan, ráedz, és végül naponta figyelgeti az időjárás változást az arra érdemes oldalakon. Mégis marad egy vakfolt, az ismeretlen és váratlan tényező, ami mindig ott van, és számolni kell azzal, hogy több erőre, több kitartásra lehet szükségünk, mind fizikálisan, mind mentálisan, hogy ezeket a váratlan szeszélyeket elviseljük.

Ehhez a hegymászónak némi önismeretre is szüksége van, tisztában kell lennie azzal, hogy mit bír elviselni, és az úttal kapcsolatos vállalásokat jóval ez alá a szint alá kell belőni. A régi öregek mindig azt mondogatták, hogy a Tátrában 2 fokozattal vissza kell venni abból az erősségből, mint amit az ember egy 1 kötélhosszas sport útban mászik. Több oka is van ennek az intelemnek, de közülük az egyik az ismeretlen tényező.  A bivak előtt, egy óriási kövön ücsörögve néztük, ahogy a mentő helikopter megközelíti az Ökör-hát lábát, és leereszt egy hegyi mentőt, majd elindul egy tiszteletkörre, amíg a piros kezeslábasos teszi a dolgát. Mikor a rotor robaja elcsendesült, arról beszélgettünk, hogy milyen kevésnek is kell ahhoz történnie, hogy az ember helikopteren fejezze be a kalandot.

vegere.JPG

A hegyet nézni és látni, nem ugyanaz.

A Menguszfalvi-völgy felé haladva, már jó messziről, valójában már a Csorba-tótól is látható a Simon-torony íve.  A tervünk az volt, hogy bemelegítésnek az Ökör-hát-toronnyal kezdünk, majd másnap megmásszuk a Simon-tornyot is. Hármas erősségű clean utakról beszélünk, azonban a Simon torony tekintélyes penge háta erős kihívást jelent minden amatőr mászó számára.

A torony lengyel és szlovák elnevezése Zabi-Kon, a gerinc megmászási módjára utal. A Zabi a Békás-tavak miatt került a névbe, a Kon pedig paripát jelent.  Vizuális típus vagyok, így én is gyakran hasonlítom a hegyeket, hegységeket dolgokhoz, élőlényekhez, de valahogy mindig mást látok bennük, mint amit a papírforma szerint kellene. A Békás-tavak völgykatlana egy kis sziklaszirtről kapta a nevét, ami egy békára hasonlított a vízben, még abban az időben, amikor egy nagy tó volt a több kicsi helyén.

Hogy sokáig miért nem mászták meg a Simon tornyot, azt hiszem sejtem. Amikor a beszállóba ereszkedés előtt várakoztunk, és a cipőm orra előtt elnyomott cigi csikkeket számolgattam, majd felnéztem a csúcsra, majdnem biztos voltam benne, hogy ezt sokáig meg sem próbálták. No de az izgalmak előtt visszakanyarodnék első kihívásunkra, a bivak keresésre.

2.JPG

A hegymászó ágyát a jóleső fáradtság veti puhára. 

Első bivakolásunk előtt álltunk a Tátrában, így vészmegoldásnak, ha mégis valami balul sülne el, a sátrat is bepakoltuk (tudván, hogy nem lehet sátrazni), ami pár kilóval tovább terhelte az amúgy is tekintélyes hátizsákokat. Robi 30, én 17 kilóval meneteltem a Békás-tavi katlan felé vezető ösvényen, ahol hétköznap lévén, csak szállingóztak a turisták, de amikor mégis szembe jöttek, többen félre álltak, látván a hátunkon a méretes zsákokat.  A fenyves erdők méregzöldjét rózsaszín virágmező tette pompázatossá a naposabb területeken, a beígért felhősödés pedig elegendő árnyékot adott a hosszú cipekedéshez. Első napra a bivak felkutatását és lecuccolást terveztünk. A vártnál jobban bírtuk a terhelést, így jókedvűen haladtunk a Békás-tavi katlan felé. A törpefenyők lassan elmaradoztak, kisebb pihenőkkel hamar elértük utunk sziklás szakaszát, majd a szerpentinbe hajló gyalogútról letérve, a köveken folytattuk tovább utunkat a tavak felé.

A kövek idővel egyre nagyobbak lettek, és bár a legtöbb szilárdan állt a többinek támaszkodva, azért a hatalmas méretű sziklákon egyensúlyozva, ekkora hátizsákkal billegni, elég fárasztó volt számomra. Úgy éreztem magam, mintha elefánt hátakon ugrálnék le-föl. Néha patak csilingelt a sziklagörgeteg hűvösében, időnként pedig üde fűcsomókra érkeztünk. Én személy szerint ezt a részét nem tudtam élvezni a túrának. Nem bíztam abban, hogy nem indul meg a talpam alatt valamelyik tömb, és amikor tényleg megmozdult, az összes izmom megfeszült ijedtemben. Éjjeli helyünket váratlanul pillantottuk meg a kőbabákat követve, és nagy örömünkben azonnal el is foglaltuk. Úgy éreztük, nagy szerencsénk van a méreteiben már családi bivaknak számító üreggel. Csak másnap szembesültünk azzal, hogy a Békás-tavak völgyében, mint kis hobbit házak, elszórva minden felé kisebb - nagyobb üregek bújnak meg a kőrengetegben.

Menedékünket belülről nylonokkal, takarókkal bélelték, érezhetően régóta használták már. Találtunk benne egy rozzant fésűt és némi tűzifának való faágat. A nappali melegben üdítően hatott a teknős páncél alakú kő alatti lét, éjszaka viszont a 8 fok körüli hőmérséklet különbség nem esett jól, még pehely kabátban sem.

3.JPG

A Békás-tavak

Az ember ilyen körülmények között legtöbbször magára van utalva, és sokáig nem találkozik senkivel. Egy ilyen közkedvelt mászó helyen azonban bőven akadtak szomszédok, bár jó pár száz méterre, csehek, lengyelek személyében, akik szívesen beszélgettek, és egy ízben meg is invitáltak minket egy kis közös iszogatásra a barlangjukba. Robiban nem találtak jó partnerre ilyen tekintetben. Nem csak a piázást hárította pironkodva, hanem a topoért felajánlott füves cigit sem fogadta el, aminek megosztása egyébként elég nagy megtiszteltetés.  Jókedvemet szörnyen letörte, mikor rádöbbentem, hogy a gondosan összekészített csomagból a gyufát kifelejtettem, ami ilyen körülmények között az öt legfontosabb dolog között szerepel. Szörnyen szégyelltem magam, mert ez egyáltalán nem volt rám jellemző. A csehek füveztek, úgyhogy tőlük kölcsönbe szereztünk gyújtót, de végül addig kotorásztam - keresgéltem a kövek között, mire csak találtam egy leharcolt - berozsdásodott öngyújtót a bivak bejáratánál, ami másnapra kiszáradt, és tökéletesen használható volt. A forrásvizet ennek ellenére, nem forraltuk fel. Érdekes ízét hamar megszoktuk, és nem is kellett sokat gyalogolni hozzá táborhelyünktől.

Az Ökör hátán, avagy egyszer minden lejtő véget ér.

Másnap, elgémberedve, nehezen ébredtünk, de a mászás izgalma miatt hamar összeszedtük magunkat, és az Ökör-hát felé vettük az irányt. Könnyű zsákkal, kiszámított folyadékkal, élelemmel, fényképezőgéppel és fejkamerával vágtunk neki, nem kis izgalommal. Bár ketten már sokat másztunk, de a Tátrában először másztunk együtt, és a biztosítás azért mindenképp kihívás volt ilyen körülmények között. Gyönyörű időnk volt, de számolni kellett a délutánra jósolt felhősödéssel, így igyekeztünk korán indulni, hogy a mászást ne zavarja meg az eső. A beszállóhoz igyekezve láttuk, ahogy a szomszédok elő-elő bukkannak a "barlangjukból".  Az egyikük jógázott, a másik vizet hozott éppen a tóról.

4.JPG

A kőrengetegen át, a Békás-tavakat kerülve, megközelítettük a beszállót.  A mászó út végig a gerincet követi, az ember azt gondolná, hogy mi sem könnyebb ennél. De Robi, mint elől mászó azért utólag elmondta, hogy nem mindig volt teljesen egyértelmű számára, merre kell menni pontosan. Nekem, másodmászóként sokkal könnyebb dolgom volt. Szedegettem a falból a friendeket és gyönyörködtem a látványban. A kőzet fantasztikusan tapadt, a nap csodásan sütött, élveztük a mászást. Az Ökör-hát nem volt számomra félelmetes és a mászás sem volt nehéznek mondható, de a leíráshoz képest sokkal lassabban haladtunk, és a felhők gyülekezni kezdtek felettünk.

Biztosítástechnikailag jó tapasztalat volt, Robi néha panaszkodott a standokra, időbe telt, mire olyat épített, hogy biztosítani mert belőle.  A csúcsra érve, rövid örömködés után, az útikönyv szerint elindultunk a vélt ereszkedő stand felé. Az első baki itt csúszott be. Sajnos nem emlékeztünk pontosan, honnan is indul a gyalogút, ami helyenként szikla betétekkel tarkított, így a lefelé vezető utat egy másik ösvényen kezdtük meg, ami igen kalandossá tette az első mászó napunkat. A túra első és legnagyobb tanulsága az volt, hogy a Tátrában a 60 méter kötél nem elég. Elsősorban lassít, másodsorban az ereszkedésekre ez a kötélhossz rendszerint kevéske. És nincs annál rosszabb, mint amikor az ember ereszkedik valahová, és elfogy a kötele. Annál már csak az a rosszabb, mikor az ember rájön, hogy rossz helyen kezdte meg az ereszkedést, és egyáltalán nem ott van, ahol lennie kellene.

Első nap bele is futottunk a váratlan tényezőbe. A beígért esőzés elmaradt délutánra, amiért igen hálásak voltunk, azonban nem volt megnyugtató látvány az alattunk húzódó meredek hegyoldal füves, sziklabetétes és letöréses szakasza. Találtunk egy vicces ereszkedő gyűrűt, amit bizonyára egy kétségbeesett mászó eszkábált, egy aprócska sziklacsúcsra húzta a gyűrűt, majd egy kővel beszorította a résbe, hogy le ne ugorjon. Ahogy ránéztünk, kedvünk lett volna inkább szabad mászásban nekiindulni. Végül építettünk egy saját ereszkedő standot beáldozva két hevederünket. Az volt az utolsó pont, ahonnan biztosítani tudtunk. A Tátrában bizony a lejöveteli út nincs jelölve, mint mondjuk Ausztriában, ezért nagyon jól utána kell olvasni, mert sok vállalkozó kedvű ember van, akik új és új lemeneteli ösvényeket koptatnak.

Bivakunkba visszaérve, megjutalmaztuk magunkat a már jól bevált vifon levessel. Könnyű, sós, folyadék, meleg, és energia dús, emellett szörnyen egészségtelen, de a cél szentesíti az étket. Minden benne van, amire a fáradt hegymászó teste vágyik. És nem beszélve arról, hogy 10 perc alatt kész. Átbeszéltük az első mászó nap élményeit, majd bekuckóztuk magunkat.

5.JPG

Szemben a pengével

Másnap hasonlóan csodás napsütésre ébredtünk. Reggeli kávénkat kortyolgattuk, miközben az Olga-csúcsot elérő napsugarak kiszínezték a hegyoldalt. Néhány korán kelő kecskét láttunk a hegyoldalban poroszkálni. A jógázás automatikusan jött, vigyorogtam magamban, hogy kívülről talán más is azt gondolná, jógás vagyok, pedig csak az összes porcikám sajgott a pince hideg, kő odú éjszakája után. Gyorsan összepakoltuk a felszerelést, kihagytuk belőle nehéz fényképezőnket, és egy kicsivel több vízzel vágtunk útnak.

Igyekeztünk energiatakarékosan haladni a kőrengetegen a Békás-tavi csorba felé, megközelítve a beszállót. Mire az első szikla betét alá értünk, visszanézve 4-5 partit vettünk észre, amint alattunk szintén a Simon-torony irányába igyekeznek. A sziklabetét könnyűnek és szelídnek hatott, bennünk pedig tombolt a vágy a mászásra, így kicsit meggondolatlanul neki indultunk kötél nélkül az első szakasznak. A lépések könnyűek voltak, de nagyon hamar nyirkossá és mohássá váltak. Mire felértünk az első párkányra, alattunk az első páros elérte a falat, és elindultak utánunk biztosításban. Visszanézve az útba elmondtuk magunkat egy - s másnak, hogy nem biztosítottunk. Nem mintha sok hely lett volna az ékeknek, de akkor is. Kötéllel folytattuk a beszálló megközelítését. A beszálló egy ereszkedéssel kezdődött, a tetőről pedig izgalmas látkép fogadott minket. Sorban álltunk az ereszkedéshez, így nem is volt más lehetőségünk, mint farkasszemet nézni a pengével, és figyelni rajta a három mászó parti haladását. Annyit láttuk már képekről, mégis letaglózott minket a látvány és őszintén cidrizni kezdtünk. Egyszerűen rém rossz volt nézni. Mondtam is Robinak:

Figyeld meg, mászni jobb lesz rajta, mint nézni!

Robit is halálosan meglepte a látvány.

6.JPG

A kőparipa

Titkon abban reménykedtünk, hogy élőben, mint a legtöbb mászó út, azért Simon is megszelídül.

Ez egy könnyű út, csak nagyon kitett, ennyi az egész.

- mondogattam magamnak vigyorogva, és közben a cipőm orra előtt elnyomott csikkeket nézegettem, amit bizonyára hasonlóképp cidriző társaink hagytak maguk után. Azért örültem ennek az órácskának, amíg vártunk, mert közben végig követhettem az előttünk mászók lépéseit, és megjegyeztem hol vannak a kulcs helyek és hová kell mindenképp betenni valamit. Robi hasonlóképp matekolt, majd lassan elfogytak előlünk a várakozók, és nekikezdtünk az ereszkedésnek.

A kitettség jó példája, hogy amikor a földre lefektetnek elénk egy deszkát, simán végig sétálunk rajta. Amikor ugyanazt a deszkát két felhőkarcoló közé helyezik el, képtelenek vagyunk ugyanazt a feladatot végrehajtani az elménk miatt. A Simon-torony sem mondható nehéznek, hiszen mászó kalauzok III+-ra adják, de biztos nem akkor számozták, amikor a lábuk között volt a hegy.

Ezt az utat fejben kell jól bírni, mert valóban rettentően kitett, és nem Via-Ferrata, hanem az tartja meg az embert, amit a falba betett. Egyszerűen nem lehet hibázni. Ettől félelmetes.

7.JPG

Kőparipákon

A Békás-tavi csorbából induló alsó kőparipát az ember nem szívesen nézegeti képről. Irdatlan rosszul néz ki. Felülete simának hat, és bár eszményi fogások adódnak a tábla éleken, nincs ember, aki előtt nem pergett volna le egy "lecsúzdázás" azon a szakaszon. Robi szinte túlbiztosította az első paripát, gondolva egy nem várt beleesésre a részemről, mert abba az inga traverzbe lehet, hogy szörnyet haltam volna. Az első sziklára lépés annyira megnyugtató volt, hogy vissza is lassult a pulzusom. Tapadt a kőzet tisztességgel, amúgy is újnak számító mászó cipőm tiszta felülete gyönyörűen fogott rajta. Könnyebb volt, mint gondoltam, pedig nem tetszett ez a szakasz. A standot egy függőleges fal követte, amit "nem szeretem szakasznak" hívtam magamban. Egy mély repedés előtt kellett átlépni, benne egy öklömnyi friendet kirángatni, majd a tornyot jobbról körbemászni, és felkapaszkodni a tetejére. Még ezt is sikerült megoldani lefelé nézés nélkül. Nem féltem. Valahogy nem volt rá idő. Ahogy elindultunk, nem foglalkoztam mással, csak azzal, amit csinálok. Ami a standokat illeti, Robi mindig megadta az alaphangot induláskor. Mielőtt elindultam volna felsővel, mindig lekiabált:

Figyelj! Úgy kellene mászni, hogy nem kéne beleesni!

Felemelő volt minden szakasz ezzel a kezdő lökéssel.

Végül is, végig úgy másztunk, mintha nem lenne kötél, mert abba jobb volt nem belegondolni, hogy milyen érzés lett volna a "na megfog - vagy nem" érzés.

A Felső-Kőparipa egyre csak keskenyedett. Aztán eljött az a pont, ahonnan már nem lehetett nem lenézni. Az utat lassan és biztosan, de kimásztuk, azonban a csúcson ülve nem tudtunk nem gondolni az előző napi csúfos bakira az ereszkedésnél. Lőttem egy két fotót, majd küldtem haza egy félrevezető, de megnyugtató: "már lefelé megyünk" SMS-t. Valójában a legtöbb baleset lefelé történik, de hát ők ezt nem tudják. 

A hatvan méter kötél nem kötél.

A csúcson Robi összebarátkozott két cseh mászó sráccal, akik útban felfelé megelőztek minket. A lejövetel megint nem ígérkezett egyszerűnek. Ugyan a kalauzok szerint a lejutás megoldható egy 60-as kötéllel is, de ez nagyon bonyolultnak tűnt onnan felülről,mert ahhoz át kellett volna mászni a torony leszakadása alatt húzódó csipkés gerincen a Felső-békástavi-csorbába. A csehek elhúztak, de tudván,hogy nekünk csak egy 60-as kötelünk van, bennhagyták nekünk a dupla kötelüket a második ereszkedő standban, mert azzal le tudtunk ereszkedni a fal alá. Baromi hálásak voltunk. Nem kis vesződségtől kíméltek meg bennünket. Gorombán szürke felhők gyülekeztek mire össze cuccoltunk indulásra készen. Előttünk volt még egy nyakatekert ösvény mely itt-ott olyan meredeken egyensúlyozott a letörések fölött hogy néha úgy tűnt teljesen elvész a mélyben.

Mire visszaértünk táborhelyünkre, átbeszéltük az út tanulságait és persze utólag jókat nevettünk azon, hogy mennyire berezeltünk a látványtól. Nem szégyen az, csak tudni kell jól kezelni a helyzetet, és végül úgy éreztük, ezúttal ez most sikerült.

8.JPG

A hegyek, melyekkel szembe fordulunk, szembe fordulnak velünk

Másnap, megmaradt mécseseimet, és a kincstári öngyújtót a bivakban hagytam a  következő lakóknak, és elindultunk vissza a Csorba-tó felé.

Hétvégi nap volt, a Tengerszem-csúcsra tartó, vállalkozó kedvű turisták hosszú, tömött sorokban megkezdték a felfelé haladást. A jól fésült, parfüm illatú versenyzők nem titkolt ámulattal néztek ránk. A legtöbben azt hitték, hogy mi már visszafelé tartunk a csúcsról ezekben a reggeli órákban a hatalmas zsákokkal, ráadásul ilyen széles mosollyal. Páran meg is szólítottak minket, egy – két magyar, akik hallották beszélgetésünket. Nem tudtam nem észrevenni a felfelé haladók némelyikén a hihetetlen alkalmatlan lábbeliket, és néhányukra pillantva biztos voltam benne, hogy az életüket is át fogják értékelni, mire felérnek, de nem ítélkeztem.

Ez ebben a szép. A hegyek, melyekkel szembe fordulunk, szembe fordulnak velünk. És megmutatják ismert és ismeretlen arcaikat. Mindenki megküzd rajtuk önmagával, megmérettetik, és sokszor gyengének találtatik. Nem mindig arra tanít minket, amiért odamegyünk, de üres kézzel még egy hegymászó sem jött le a hegyről, mint ahogy mi sem.

Most már magamról is elmondhatom, hogy bár még meg nem ismertem, de megszerettem a Tátrát.

A képek és kisfilm: Pántya Róbert és Fischer Krisztina

süti beállítások módosítása