ODAKINT

Odakint

Odakint

A Schneeberg árnyékában

Richterweg

2016. december 19. - Szekeres Gábor

A Kaiserbrunn környékén járók azon a napon két dologra lehettek figyelmesek. Az egyik a völgyben gomolygó sűrű köd, a másik pedig a két mászó parti a Schneeberg felé nézve. Errefelé egyik dolog sem különös, mondhatni hétköznapi dolognak számít, de a Stadelwand falán, a két cseh mászótól balra, mi másztunk az emblematikusnak számító 12 kötélhosszas Richter útban.

richterweg.jpg

Az utat még a század elején nyitották, és bár akkoriban még a komolyabb mászások között tartották számon, mára már a könnyebb utak közé sorolják. Ennek és az út vonalvezetésének köszönhetően az egyik legnépszerűbb mászó útnak tartják a környéken.

A parkolótól az út beszállója egy bő óra, ami nyolcszáz méteren van. A vizes avarban tempósan haladtunk megrakott zsákjainkkal, amelyekben az élelmen és vízen kívül, még a kötél, mászócipők, biztosító eszközök, expresszek, ékek, beülők és kötélgyűrűk voltak. A köd néha felszakadozott, ami bizakodásra adott okot. A törmelékmezőn fölfelé haladva hamar megizzadtunk, kifejezetten enyhének tűnt a november végi idő. Persze, amikor elértük a nagy platánt és a fém gyűrűt, amely az utunkat jelölte, hamar ráeszméltünk, hogy annyira nincs meleg és hogy itt legfeljebb az nem fog fázni, aki mászik. Sőt az is hamar világossá vált, hogy ma a mászó partik sem fognak tolongani a falon. Annál jobb - gondoltuk.

Felvettük a mászó hardware-t, bakancsaink pedig bekerültek a zsákjainkba. Először másztuk az utat, így kicsit bizonytalanok voltunk, hogy valóban a Richterweg-be szállunk-e be, de némi hezitálás után nekivágtunk. Szerencsére rögtön az elején, egy könnyű traverz után már biztossá vált, hogy jó útban vagyunk, vonalvezetése egyértelmű volt, amely gyönyörű oldott mészkövön vitt. Már az első pár kötélhossz után, nagyszerű panoráma tárult elénk: a kaiserbrunni országút csak keskeny szerpentinnek tűnt, a fenyőfák pedig, apró makettekre hasonlítottak egy terepasztalon.

meg_az_elejen.jpg

Komótosan haladtunk felfelé. Nem volt okunk sietni, az út folytatását a Stadelwandgrat-ot csak másnapra terveztük a kései érkezés miatt. A kötél elején cimborám sorban akasztgatta az expresszeket a nittekbe, de néha egy-egy kötélgyűrűt is elhelyezett, csak úgy az íze kedvéért. Némán figyeltem ahogyan halad és biztosítottam a kötél végéről - ahol egyébként az út nagy részében potyáztam másodmászóként. :) A szokásos vezényszavak után én is elindultam. A könnyű útban lépésről lépésre élveztem egyszerre a mozgás szépségét és a kilátást, elfeledve azt, hogy mennyire nyomja a lábam a szűk mászó cipő. A standokhoz érve persze mindig agyamba hasított a fájdalom, amely az ezt követő fél órákban sem enyhült, mialatt biztosítottam a társamat. Ezzel Robi is így volt, csak fordítva, ő egy-egy kényelmetlen standban szembesült ugyanezzel a dologgal, míg én felfelé másztam.

robi_biztosit.jpg

Néhol markáns fogásokon és oldásokon egyensúlyoztunk, máshol kicsit csúszós reibungokon lépkedtünk felfelé. Társam szorgalmasan pakolta be a közteseket ahogy elől mászott, én pedig szedegettem utána. Hol a hegy gerincén haladtunk, hol kitett traverzben harántoltunk. Az út talán legszebb kötélhossza a bevágás, amely a völgyből nézve elég félelmetesnek hat, de az útban mászva megszelídül, és bár kicsit csúszós, zsíros már helyenként a mészkő, nem különösebben nehéz. A végén egy frappáns jobblábas átlépéssel jutottunk ki a bevágásból.

Innentől kezdve annyira feltámadt a szél, hogy kifejezetten fáztunk a standokban, a másik vezényszavait pedig esély sem volt meghallani. Utóbbival egyébként már nem is vesződtünk. Én, amikor elfogyott a kötelem, egyszerűen elindultam - annak tudatában, hogy a kötelünk hosszabb, mint a mászott kötélhossz. Ahogy haladtam felfelé, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a kötelet is behúzza Robi, tehát biztosított. Férfiasan megvallom, az utolsó két szakaszon, már alig vártam, hogy felérjünk.

az_egyik_standban.jpg

Az utolsó kötélhosszok kicsit lassabban haladtak, de ezzel együtt is fent voltunk végül 3 óra alatt a kiszállónál. Végre letéphettük cipőinket. Bekaptunk pár falatot és indultunk vissza a völgybe. Innen bő másfél óra volt az út lefelé, igyekeznünk kellett, ha még sötétedés előtt lent akartunk lenni.

A parkolóban töltöttük az éjszakát, hogy másnap korán beszálljunk a Stadelwandgrat gerincútjába. Az ember tervez az Isten végez, nincs semmilyen véletlen. Hajnali indulás után, kora reggel ott álltunk tanácstalanul a gerinc út beszállójánál. Esőt ugyan csak délutánra mondtak, de nagyon erős széllökések ostromolták a sziklafalat. A kitett, keskeny gerinc, ami máskor egy könnyű élménymászásnak számított volna, most azzal riogatott minket, hogy menten levet minket magáról. Mi tartott vissza bennünket? A félelem vagy a józan ész? Talán mindkettő, de kötve hiszem, hogy örömünket leltük volna ilyen körülmények között a mászásban. Bár visszaindultunk, de nem voltunk csalódottak, hiszen nem üres kézzel tértünk haza, zsebünkben tudtuk már az előző napi Richter utat.

richter_2.jpg

Képek: Hegyibetyár

süti beállítások módosítása